2013. június 10., hétfő

„KOBRA-KALOCSÁNYOK”



(Az antihősök)

– Mit iszunk, Mihály? Mit fizetsz nekünk a születésnapodon? – heccelték a „kobrakollégái” egy júniusi délelőttön a lövészárokban ülve.
– Mit innánk?! Majd főzök nektek kávét! – válaszolta.

Úgy is lett, megfőzte a feketét. A szőrös, koszos, bakaruhás cimborákkal komótosan elszürcsölte az ünnepnapi itókát, majd felállt, hogy a csajkákat elöblítse. De pár másodperc múltán már holtan rogyott össze. Valahonnan a távolból háromszor rálőttek és a harmadik lövedék már nem tévesztette el a célt. A hóna alatt érte találat. Az éppen akkor 39 éves, kétgyermekes apa a saját fia karjába zuhant. Hogy ott haljon meg. Mindössze annyit tudott még mondani: „Ez nagyon fáj!”
A távoli Boszniában történt. Egy Jelik nevezetű helységben. Napra pontosan 20 évvel ezelőtt. Kalocsány Mihály a születésnapján halt meg, június 10-én pontosan 11 órakor. Ez pedig csak azért érdemel említést, mert amikor 1954-ben először látta meg a napvilágot, akkor is június 10-e volt és ugyanúgy 11 óra.

Nem akart kilógni a sorból

Mihály a nagykikindai közművesítési vállalatban dolgozott. Volt ő ott minden: kőműves, sírásó, kőfaragó. Amikor a legújabb kori balkáni őrület szele Boszniát is elérte, a bánáti városból rendszeresen szállították a frontra az önkéntes harcosokat. Mihály cégében is mintha valósággal megbolondultak volna az emberek: tömegesen jelentkeztek a harctérre. Több autóbuszt megtöltöttek az újsütetű zsoldosok. A magyar melós ember nem akarta, hogy őt különcnek tartsák, azt meg főképp nem, hogy esetleg még pipogyának, gyávának is nézzék, és persze véget akart vetni az egyre durvább beszólásoknak (hogy magyar létére nem akarja védelmezni a szerb hazát), ezért ő is feliratkozott a háborúba indulók listájára.
 – Bárcsak ne tette volna! Tört volna el lába akkor, amikor elindult! Mert akkor most nem ebben a napban lennénk! – ezt már az özvegye, Katica mondja, aki maga is megjárta a poklok poklát. Aki maga is katonaruhát öltött, puskát vett a kezébe és három hónapot lehúzott a harctéren. – Amikor az apjuk elment, nem bírtam a gyerekkel. Mindenáron utána akartak menni, megkeresni, hazahozni. Szüntelenül csak vitáztunk, veszekedtünk. Tibor fiam akkor l6 éves volt, Mihály meg két évvel fiatalabb. Egy napon Tibi elszökött itthonról és elindult az apja felkutatására. Először Zadarba ment, onnan pedig Kninbe, aztán Benkovacra, végül pedig Szarajevó közelében kötött ki. Több sem kellett a másik gyereknek, 14 évesen ő is utána ment. Én kerestettem őket, szaladgáltam fűhöz-fához, hogy segítsenek, de mindenhonnan elutasítottak. Teljesen belebetegedtem, idegösszeroppanást kaptam. Amikor összeszedtem magam, és beláttam, hogy nincs mire várnom, nem ülhetek itthon ölbe tett kézzel, hiszen az egész családom a fronton van, én is jelentkeztem önkéntesnek. Aztán meg valahogy ott ragadtam…

„Rambók voltunk mi, de igaziak!”

Kalocsány Tibor, aki mostanra már átértékelte a hátborzongató múltat és ezzel együtt a saját életét is, aki mostanra már „jó útra tért”, és ma ugyanúgy kétgyermekes apa, mint annak idején az édesapja volt, most így gondol vissza a két évtizeddel ezelőtt történtekre:
– Mit tudtam én gyerekésszel, hogy mi a háború? Fogalmam sem volt, hogy mi vár majd rám. Többször is elszöktem otthonról és elindultam apám után világgá. Volt, amikor már az autóbuszon ültem, útban a harctér felé, és egy rutinellenőrzés során lebuktam. Akkor hazahoztak. Én mindig újra próbálkoztam. Amikor az úgynevezett Kobrák végre bevettek a csapatukba, nem érdekelte őket az, hogy hány éves vagyok, csak annyit kérdeztek, hogy bírom-e majd vinni a puskát. A kezembe nyomtak egy félautomata fegyvert meg egy hátizsákot. Abban volt 10 darab „golyó”, 2 kézigránát, egy „elsősegélydoboz”, egy csajka meg egy kulacs. Ez volt a teljes hadi felszerelésem meg ez nagy semmi a harci kiképzésem. És már indulhattam is a háborúba. Emlékszem, az első napokban nagyon féltem. Úgy, ahogy csak egy gyerek tud rettegni. Különösen éjjelente. Kinn voltunk az erdőben, mindenütt koromsötét volt, hideg és minden irányból lőttek ránk. Én meg rettegtem a sötéttől is, az erdőtől is, a szabad ég alatt való alvástól is meg a golyózáportól is. De aztán mindezt megszoktam, és apánk halála után én már senkitől, semmitől nem tartottam. Értelmetlen lett, céltalanná vált minden. Csak egy valami hajtott, fűtött: az az iszonyatos bosszúvágy. Tudom, hogy ez kegyetlenül hangzik, de engem akkor nem érdekelt más, csak az, hogy elégtételt vegyek. Mivel nem tudhattam, hogy ki volt az az ember, aki kioltotta az édesapám életét, minden muzulmánban halálos ellenséget láttam. Ők ölték meg az apámat, ezért nem létezett a számukra irgalom. Mi akkor igazi Rambók voltunk. Nem úgy, mint Stallone a filmben. Én ott nőttem fel igazán, a háborúban váltam felnőtté. Rengeteg szörnyűséget láttam: vért, hullákat és minden olyan emberi kegyetlenséget, amit csak el lehet képzelni. Most is előttem van annak a kislánynak a képe, akit a muzulmánok eleven megnyúztak. Még élt, amikor egy üresnek hitt házban rátaláltam. De már csak a szeme mozgott. Kénytelen voltam én is embert ölni. A legelső egy fekete ruhás, „nindzsa öltözékes” muzulmán volt. Tisztán láttam az arcát: középkorú férfi, hatalmas szakállal. Nem tudom mennyi golyót eresztettem bele első riadalmamban, talán kétszázat is. Amennyi csak volt nálam, azt mind kilőttem. Nem vagyok rá büszke. Pontosan érzem a súlyát. Bár szeretném az emlékeimből száműzni, időről időre még ennyi év után is, visszatér.

„Húsz éve nem alszom. Tudod te, mi az?”

Az ifjabbik Kalocsány Mihály szó szerint belerokkant az apja elvesztésébe. Mindig is erősen kötődött hozzá. Azt, hogy a szeretett ember pont az ő karjaiban halt meg, mindmáig nem heverte ki, és alighanem már nem is fogja soha. Ő ott volt vele mindvégig. Amikor a holttestet hazafelé szállították, a 14 éves gyerek nem volt hajlandó beülni a sofőr mögé a tehergépkocsiba, hanem mindvégig hátul ült az apja koporsója mellett. (Ami igazából nem is volt valódi koporsó, hanem csak egy gyümölcsládákból összeszegelt tákolmány. És párna helyett egy gondosan összehajtott katonakabát volt az áldozat feje alatt.) Miután hazaértek, a fiú teljes három héten át egy szólt sem szólt senkihez. Általában az egész napot a temetőben töltötte az apja sírjánál. Még most is, minden másnap kimegy hozzá.
– Akkoriban nagyobb szerb, nagyobb csetnik, nagyobb hazafi nem volt nálamnál. A szerbek közül nagyon sokan elmenekültek, külföldre távoztak, vagy éppen az újvidéki meg a belgrádi kávézók teraszán iszogattak akkor, amikor én a Szarajevó melletti Olovónál vagy Han Pijesaknál harcoltam helyettük. Nagyszerbek?! Ők lennének a nagyszerbek, akik azt sem tudják, hogy milyen közelről egy puska! És most nézd meg, mi lett belőlem!? Egy roncsot látsz. Egy félembert. Harmincnégy évesen cukorbeteg vagyok, idegroncs, vietnámi szindrómás, egy élő halott – sorolja keserűen Mihály. – Az orvosok már összevissza kaszaboltak, rengetegszer műtöttek. Marékszám szedem a gyógyszert, hogy felejtsek, de mindez hiába. Mert minden emlék elevenen él bennem, kristálytisztán emlékszem a történtekre. Éjjel jönnek elő, akkor törnek rám az emlékek. Már 20 éve nem alszom. Ne mondd, hogy elhiszed, mert te ezt nem tudhatod! A háború és a szomorúság lettek a barátaim, az útitársaim. Ezekkel nőttem fel és mára már megszoktam őket. Most úgy gondolok a múltra, hogy mindvégig egy sűrű ködben tévelyegtem. Az apám halála miatti bosszú valójában nem is volt bosszú. Nem volt kin bosszút állni. Sokat imádkozom. Reggel, délután és este. Tudom, hogy csak az Isten az, aki talán majd egyszer meggyógyít. Az orvosok csak elteszik a borravalót.

Szabó Angéla

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése