Az önmegvalósító jóslatok

     „Volt azután gondolatszabadság is, amennyiben a gondolatot megtarthattuk magunknak. A gondolatokat ugyanis egyfajta ebrendelet szabályozta. Szabadon vezethettük, de csak pórázra fogva! Ahogy eleresztettük, máris elintézte valaki.”

       Nestroynak, a sziporkázó humorú osztrák komédiaírónak e felejthetetlenül találó sorai jutottak eszembe, míg a Magyar Szó online kiadását olvastam a magyarittabéi megemlékezésről a 110 éves, 1918-ban szerb katona által szíven lőtt Kossuth-szobornál. A mellszobrot évtizedekig a református templomban rejtegették, míg eljött az alkalmas pillanat, és újra visszakerült méltó helyére.  A rendszerváltás előestéjén, nem sokkal az első szerbiai többpárti választások előtt néhány talpra állt magyar – az újvidéki Papp Ferenc és az akkor Temerinben élő színész-rendező, Soltis Lajos vezetésével – nyilvánosan meg is koszorúzta, s ettől a pillanattól kezdve az ittabéi büszt a bánsági és bácskai magyarok nemzeti emlékhelyévé vált, ahol pártállásra való tekintet nélkül mindenki leróhatta kegyeletét, és szólhatott a helyi és a szélesebb nyilvánosságnak szabadon, korlátozások nélkül múltról, jelenről és jövőről.

       A szólásszabadság lehetősége, hála a helybelieknek, máig megmaradt – környékén a Kossuth-szobornak. A vajdasági magyar tájékoztatási eszközök túlnyomó többségének a környékén viszont ennek halvány nyomát sem tapasztaljuk. A VMSZ, és transzmissziós „hazafias népfrontja”, a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács az elmúlt években a kézi vezérlésű, egypárti irányítású tájékoztatási módszerek gyakorlásában messze fölül-, pontosabban alulmúlja a legsötétebb miloševići és božovići időket: dúl az elhallgatás, a rafinált eszközökkel gyakorolt cenzúra, a csúsztatás, a tartalmi kilúgozás gyakorlata, s visszajutottunk a hetvenes-nyolcvanas évek szintjére, amikor is politikusok személyes bosszúja döntötte el, hogy ki és mikor kaphat teret, szereplési lehetőséget adófizetők pénzéből fenntartott lapokban, tévékben. A kommunista egypárti uralom helyett ma etnokratikus despotizmus uralkodik, és ez annyival veszélyesebb az előzőnél, amennyivel igazi természetét a magyar trikolór színei szerint összeválogatott, vastagon felkent festékanyag jobban eltakarja – egy ideig.

       Amikor magyarittabéi felszólalásomban március 15-e vívmányainak egyik legfontosabb, a demokratikus közélet, és ezáltal a magyar autonómia megvalósításához és fenntartásához nélkülözhetetlen követelményéről, a sajtószabadságról beszéltem, rámutatva, hogy az a mai vajdasági magyar közéletben ismeretlen fogalom, tisztában voltam vele, hogy a jelen levő politikuskollégák, parlamenti képviselők és VMSZ-es tagozatvezetők körében nem mindenki fogadja majd kitörő üdvrivalgással még ezt az ünnepi pillanathoz alkalmazkodó, tulajdonképpen erősen visszafogott bírálatomat sem. Az ilyenkor mindig serény „közvetítők” útján hamarosan megérkeztek az első, nem hivatalos reakciók is: ezt bizony sem a demokratikus közélet VMSZ által ellenőrzött napilapja, sem a televízió nem fogja közölni. „Kizárt dolog, noha mi is azt gondoljuk, amit te elmondtál” – mondta a köztájékoztatás egyik jelen levő robotosa. Jóslatuk bevált. A Magyar Szó online-kiadása úgy kilúgozta az eseményről szóló hírt, hogy abban jószerével már csak Kossuth Lajos szobra maradt benn.

      Persze nem jártak jobban a VMSZ-es kollégák sem, csakhogy ők már eleve az egyébként is általuk hozott ebrendelethez igazították mondandójukat, így aztán halvány kísérletet sem tettek pórázaitól megszabadítani a gondolatot.

Csorba Béla