2015. március 22., vasárnap

Magyar párt nagyszerb érdekek védelmében



      Az ember nem tudja, hogy röhögjön-e vagy sírjon, míg a VMSZ elnökének verejtékszagú interjúját olvassa abban a lapban, amelyben szinte egy mondat sem jelenhet meg a legnagyobb vajdasági magyar párt Szabadkán székelő főnökeinek jóváhagyása nélkül. Pásztor mégis azon siránkozik, hogy egyesek szerint a VMSZ a buták pártja – ezt eddig a Magyar Szóban nem olvastam –, és hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsa, a párt belső statisztikai adatait idézi, amely módszer, hát hogy mondjam csak, legenyhébben szólva is kontraproduktív. Okos politikus ilyesmit nem csinál. Persze az egyik butaság magával hozza a másikat, mert a butaság természettye már csak illen.
      Miután a Liga és a demokraták a VMSZ-t egy régi, de jól bevált politikai trükkel bennhagyták a csávában, Pásztornak most azt kellene bizonyítani, hogy ő és pártja nemcsak okos, de elvszerűen is viselkedett, no meg hogy „a megfontoltság ma a legfőbb erény”. Ebben az esetben a megfontoltságot viszont a pofára esés okozta tanácstalansággal kár volna összetéveszteni. Ez utóbbi egyenes következménye annak a korábbi politikai irányváltásnak, amellyel a VMSZ önmagát elsősorban mint regionális pártot fogalmazta meg. Ennek következtében értékrendjében a délvidéki magyar kisebbségi érdekérvényesítés még a korábbinál is hátrább sorolódott, a kisebbségi magyar autonómiával egyetemben. Párhuzamosan a VMSZ-nek sikerült tartósan zátonyra futtatnia azokat a törekvéseket is, amelyek egy vajdasági magyar egyetem megteremtésére irányultak, és amelynek nem csupán a VMDP-ben és több civilszervezet körében, de az utóbbi években már magában a szabadkai székhelyű stratégiai partner- és gyűjtőpártban is egyre több támogatója akadt. Magától értetődő, hogy a lejtőn egyre lejjebb és lejjebb csúszva a VMSZ túl sokáig nem tarthatta magát a Délvidéken a történelmi VMDK óta fennálló hallgatólagos pártpolitikai konszenzushoz sem, amit annak idején Ágoston András nagyjából úgy fogalmazott meg, hogy a magyar politikumnak nem az a dolga, hogy beavatkozzon akár a délszlávok történelmi vitájába, akár pedig a szerbek egymás közötti civakodásába és presztízsharcaiba, hanem hogy autonómiát teremtsen a magyaroknak. Mondani sem kell, félrelépéseit a VMSZ nem tegnap kezdte, sem pedig tegnapelőtt: kokettálása a mindenkori szerb hatalommal vörös fonálként végighúzódik egész eddigi történetén, Miloševićtól Nikolićig. Hogy ennek ellenére teljesen nem veszítette el a vajdasági magyar szavazók bizalmát, ahhoz az kellett, hogy a kellő pillanatban előhúzza a mandzsettából a piros-fehér-zöld lapokat. Noha a magyar autonómiának a VMSZ vezérkara sem Csubela, sem Kasza regnálása idején nem volt híve, és nem lett Pásztor hatalomra kerülése óta sem, mégis – úgy látszik, éppen ezért –  minden budapesti kurzustól hatékony politikai és anyagi támogatásban részesült, egészen addig, hogy mára, lényegében ellenfelek nélkül, egyedül maradt a vajdasági magyar politikai páston. Ennek ismeretében merő cinizmus politikai pluralizmusról beszélni, ugyanakkor hogy egy adott kérdésben kinek van igaza, azt sosem a szavazócédulák száma dönti el. Úgy látszik, ezt Pásztor is tudja, máskülönben nem idegesítenék annyira a bloggerek, hogy még hétvégi nagyinterjújában is kommentálja bíráló hangvételüket.
     A tartományi jelképek körüli purparlénak magyar szempontból viszont csupán annyi a jelentősége, hogy ismét nyilvánvalóvá vált a VMSZ politikájának igazi természete. Teljesen tévesek azok a magyarázatok, amelyek a vajdasági szerbek helyzetéből és jogállásából, vagy magából a mindenkor oly képlékeny kategóriának bizonyuló történelmi jogból igyekeznek levezetni a szimbólumhasználatot, mintha a Vajdaságban a szerbek hegemóniáját bármi is veszélyeztetné, beleértve a jelentéktelenné degradált tartományi önkormányzatot is. Politikai hatalmi játszmák zajlanak csupán egy olyan helyzetben, amikor az egykori magyar vármegyék gazdasági, politikai és demográfiai gyarmatosítása lényegében már befejeződött. A mostani játszmák, nem mellékesen, a magyar szavazók elszipkázása érdekében folynak, a  jól bevált, de üres szerb autonomista szlogenek jegyében.  Ezt persze látják a VMSZ-ben is. Ennek ellenére ahelyett, hogy még időben kihúzódtak volna a szerb-szerb hatalmi és politikai vitából, a lehető legrosszabb utat választották: maguk vállalták fel a nagyszerb nemzeti szimbólum (és ez által jelképesen a nagyszerb politika) védelmét, holott ez legkevésbé sem az ő dolguk, sőt, ezt tenni nem csak erkölcsileg aggályos, de kisebbségi szempontból veszélyes és demoralizáló is. Ám a Szerb Haladó Párt koalíciós partnereként, minisztériumok államtitkári pozícióinak birtokában vajon tehettek-e mást a nyíltszíni árulásnál?
     Emlékszünk a VMSZ legutóbbi parlamenti választási plakátjaira?  Nem kerültek rájuk a magyar nemzeti színek. Bár erre akkor szinte senki sem reagált, mégis jelzésértékű volt: előre vetette a később bekövetkező alkuk és meghunyászkodások árnyékát.
    S ebben a sorban a nagyszerb szimbólum megszavazása nem az első és nem is a legfontosabb ugyan, de van okunk tartani tőle, hogy nem is az utolsó.  

  Temerin, 2015. március 21.                            Csorba Béla, a VMDP elnöke

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése