A pénz nem beszél, hanem
káromkodik.
Bob Dylan
Sírdogálunk afeletti bánatunkban, hogy egy emberhez méltó élet reményében milyen
sokan elhagyják a szülőföldjüket, és mondanak búcsút ennek a szép Vajdaságnak.
Közben: semmi nincs még veszve! Magyarországon a fideszes politika épp most
kezdi visszaédesgetni azokat, akik már vándorruhát öltöttek, ígérvén nekik ingyenes
repülőjegyet hazafelé, jól fizető állást, lakást, miegymást, nálunk meg a
szintúgy későn ébredő fineszes politika azt találta ki, hogy inkább megelőzi a
bajt, s el sem engedi a saját fiataljait a nagyvilágba. Mondjanak nemet a
Nyugat gaz csábításának, ne viszkessen annyira a talpuk, maradjanak a fenekükön
– boldoguljanak itthon!
A napokban ugyanis kiderült, hogy a mi politikánknak van válasza az elvándorlásra:
hamarosan közel 40, saját/megbízható embereink által irányított cég kínál a
számukra lehetőséget az elhelyezkedésre meg az azzal járó érvényesülésre. És máris
adott a szavatolt siker vajdasági magyar receptje: 38 magyar vállalkozás magyar vezetővel, magyar alkalmazottal és magyar
pénzzel. Ez a tökéletes képlet. Nálunk megvan minden, ami ehhez kell, egy
tényezőt kivéve – pénzünk az nincs, azt az anyaországi testvéreink adják, azt
odaátról hozzák. Nekünk csak el kell költeni. Na, de hogy kinek is adjuk, mire
is fordítsuk, ez a két fogas kérdés okozhat(ott) csupán némi fejtörést. (Mert
azt már régről tudjuk, hogy mi, magyarok leginkább két dolog miatt szoktunk
hajba kapni: ki legyen közülünk a főnök és hogyan osztjuk el a pénzt? Minden
másban úgy-ahogy, de csak megegyezünk.)
Johann Nestroy azt mondja, hogy a föníciaiak anno kapitális bakot lőttek,
mert feltalálták a pénzt, na de: miért ilyen keveset? Az
osztrák színész, író, énekes úgy vélte, a pénz az, amiből sosincs elég. Mi most
az egyszer nem panaszkodhatunk, elég sokat kaptunk. Harminchét milliónál is
többet. Euróban. S ezt szortírozzuk, porciózzuk 38 felé. Olyan elv/mérce
alapján, ahogy mindig is szoktuk: ki milyen szép s szófogadó gyerek, úgy
jutalmazzuk. (Egyformán, testvériesen csak ritkán osztozkodunk – mert azt nem
tartjuk igazságosnak –, pedig ez esetben koponyánként is egy-egy millió járna.)
Így zajlik a kiemelt fontosságú, VMSZ-barát cégek/vállalkozások feltőkésítése.
Egy pillanatra eltöprengtem azon, mennyi idő alatt állhatott össze a kiváltságosok
végérvényes lajstroma, amely a legfelső politikai elit szigorúan bizalmas
(lég)kör(é)ben formálódott, a legnagyobb titokban – és alakulhatott volna úgy
is, hogy sosem szerzünk róla tudomást.
A mintegy tíz község választott vállalkozóiból készült pénzre várók
listáját egy olyan szabadkai cég vezeti, amelynek 7 és fél millió eurót szántak
földvásárlás, terménytároló- és üvegszövetgyár építése céljából. Kissé rosszmájúan
azt gondoltam, hogy az éllovas Bunfordék alighanem nagyon-nagyon szerethetik a
pénzt, merthogy az ő családi vállalkozásuk most egyetlen tollvonással 7 és fél
millióval gazdagodik, de aztán – színtiszta meg merő együttérzésből –
megmásítottam a véleményemet: a táblázat névsorában valószínűleg ők lehetnek a legágrólszakadtabbak, ezért jár nekik a legnagyobb
summa, a leosztásra váró teljes összeg
egyötöde. Meg aztán azt sem hallgathatom el, hogy a rátermettségüket ők már
évtizedekkel ezelőtt bizonyították, így pedig a sok millió nem számít majd
ablakon kihajított pénznek. Régen a családfő számára nem számított rangon
alulinak elszegődni egy falusi szövetkezetbe jószágfelvásárlónak vagy bútorgyár-igazgatónak
(nyilván attól függően, hogy mikor hová helyezte az akkori párt) s itt is, ott
is helyt kellett állnia. Áldásos tevékenységét még ma is „fel-felemlegetik” a
csantavériek.
Igazságtalanság lenne azonban (a többiekkel szemben) csak egyik-másik
vállalkozónkat kimazsolázni a vajdasági magyar kuglófból, mert nyilván
mindegyiknek megvan a maga szédületes sikertörténete. Elégedjünk meg annyival,
hogy a 38 cég (újabb) helyzetbe hozása is csak arról árulkodik, amiről Új Péter
újságíró beszélt nemrégiben az egyik interjúban: „Minden területen a piaci viszonyok megszüntetését, a haverok
kapitalizmusát, a politikai háttérgazdasághoz kötődő figurák nyomulását látjuk.”
A magyarországi hírportál által napvilágra került táblázat tehát nem másról, hanem kimondottan csak Őfelségéről, a Pénzről szól. S ha a mögéje
bújtatott gazdasági program, akcióterv kidolgozásán időnként száznál is több
szakember tevékenykedett, akkor ezen állítás ellenkezőjének a megcáfolásához
kétszáz sem lenne elegendő. Lehet még a megszépítésével kísérletezni, de már nem
érdemes. Ugyanis az a számsor, amelyet kihagytak a táblázatból, magáért beszél
és mindent elárul. Sehol sem tüntették fel, hogy a glédába állított cégek
tőkeinjekciózása után hány itteni magyar fiatal kaphat majd munkát, hánynak nem
kell kivándorolnia. Hát, valahogy így adunk mi választ az elvándorlásra…
A káderezés elvén alapuló pénzosztásos botrány pedig teljes egészében
rávilágít arra, hogy milyen módon zajlik a délvidéki kassza kezelése, sőt azt a
kételkedést is megalapozza: talán nem is számít ez a mostani egyedi, kirívó
esetnek, talán már korábban is zajlottak fű alatti pénzügyi tranzakciók, csak
éppen nem kerültek nyilvánosságra. Mit tudjuk mi azt?!
Dylannek igaza van. A pénz nem beszél, hanem káromkodik. Most épp jó
hangosan – a politikusaink meg nyilván halkan, de cifrán és kacskaringósan.
Szabó Angéla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése