2015. december 16., szerda

Az utolsó szó jogán

Tegnap késő este a Vajdasági Magyar Szövetség 51 tagú Tanácsa, karácsonyi ajándékként, nyolc társammal együtt 39 igen, 2 nem, 1 tartózkodás és 1 nem szavazás mellett kizárt a VMSZ-ből. Tisztelet és köszönet a bátraknak, akik érettünk, mellettünk szólaltak fel.
Korunk Roland Freislerei címkéztek és vádoltak, kijelentő mondatokban megmagyaráztak és elmagyaráztak, végül pedig, ahogyan azt a rendező hetekkel előtte megálmodta és megírta – meghozták előre elrendelt ítéletüket.
A bírók, akik egyben vádlók meg ügyészek, de a történések néma szemlélői is, pontosan tudják, hogy a bűn, a valós, eredendő főbűn mindazzal szemben, amit ellenünk itt és most felhoztak, mint minden koncepciós perben, sokkal egyszerűbb és prózaibb. Ellent mertünk mondani annak a szavakkal kimondhatatlan és betűkkel leírhatatlan két személynek, akik a VMSZ felett formális és informális hatalommal bírnak.
A rendszer így működik: nem látsz, nem hallasz, nem kérdezel, és nem mondasz semmit se, lehajtod a fejed, és megszavazol és végrehajtasz mindent, ha kell, átgázolsz embereken, életeken és mindenen, mert itt mindenki csak egy szem a láncban, Te magad is az vagy, belőled is bűzlik-árad, magad is zsarnokság vagy, Te sem lehetsz még csak egy apró kavics sem ebben az olajozott gépezetben.
A választás lehetősége – a behódolással járó teljes önfeladás és a maghasonulás mindenkinek megadatik. Senki se ringassa magát azonban szivárványszerű illúziókba; nem számít semmi és senki sem, nincsenek kivételek, régi jó érdemek sem, mert senki sem lehet itt kivétel, s előbb vagy utóbb mindenkire sor kerül, így működik ez a rendszer, mint minden hasonló rendszer – a forradalom felfalja gyermekeit. Ez történik már évek óta; újra és újra, az embereket, mint az egyszer vagy többször használatos, megunt játékszereket dobják és tapossák el.
A délvidéki magyarságot nem én, s még csak nem is mi árultuk el, ahogyan október 23-án elhangzott a megfellebbezhetetlen penitencia, hanem éppenséggel azok, akik fékevesztett amoralitásukban az ország magyar népével kötött Társadalmi Szerződést megszegve, a népszolgálat elvét megtagadva, a szolgalelkűséget, a kontraszelekciót és a megfélemlítést piedesztálra emelve, elvették és ellehetetlenítették a magyar emberek legszentebb jogát – a szülőföldön való boldogulás és érvényesülés zálogát.
Az elmúlt években egyik napról a másikra, hihetetlen gyorsasággal omlott össze valami, valami, ami előtte még soha sem, még a kilencvenes évek háborús őrületében sem – valami, ami egyik napról a másikra végérvényesen elveszett, meghalt az emberekben.
A remény volt az. A remény arra, hogy az élet, ha nem is most és azonnal, de valamikor a belátható jövőben talán mégiscsak jobbra fordul, s minden, ami oly bizonytalan, mert itt az élet maga is az, egyszer esetleg majd kiszámíthatóbbá válik.
Csak nézzünk szét szűkebb környezetünkben: a magyar ugar leszakadása sosem látott méreteket ölt, falvaink és városaink elszürkültek, a házak, az utcák és a terek némává és üressé válnak, az épületek omladoznak és rogyadoznak, kultúránk elsikkad, intézményeink leépülnek, a szellemi erózió és az elrestülés mellett elemi erővel zajlik a közösségi széthullás; embertársaink összeomlása és megzuhanása, a mindenütt jelen lévő és egyre inkább erősödő napi nyomor valósága, ezrek és tízezrek kitántorgása.
Egy téli délután, a dohos, nyirkos, vert falú ház fűtetlen szobájában éreztem az áporodott háromnapos zsír terjengő bűzét, ahogyan, mint valamilyen pernye, beivódott a falakba, a bútorokba és a ruhákba, láttam a családok szétesését – láttam a síró anyákat, feleségeket, asszonyokat a magány mindent felőrlő és kétségbeejtő órájában, láttam a családfőnek a tehetetlenség félelmétől megrémült és eltorzult arcát. Láttam Bécsben egy százéves bérházban Bácska és Bánát népét egy szobában, összezsúfolódva a majdani jobb élet reményében – Die ganze Heimat und das bisschen Vaterland, die trägt der Emigrant von Mensch zu Mensch – von Ort zu Ort an seinen Sohl'n, in seinem Sacktuch mit sich fort –, meg az otthon maradottak eltartása végett, láttam a családok szétszakítottságát, azt, ahogyan ezek az emberek éjt nappallá téve robotolnak.
Láttam a nyomort, a kilátástalanságot, az elzselléresedést, a szenvedést, a csendet és a hallgatást, az apátiát, meg az elfásulást, mely egyre jobban eluralkodik körülöttünk, láttam évtizedes barátságok megsemmisülését, éreztem a félelmet és a bizalmatlanságot, ahogyan lassan, de biztosan belopódzott, s mára már itt van, s igen, lehet ezt ugyan elhallgatni, letagadni és úgy tenni, hogy mindez nem is igaz – csak a picsogókórus mélabús szava, de ettől még a valóság ez, mert bizony mindez nagyon is az – a mindennapjaink kitörölhetetlen elemi része.
Láttam és megismertem a mindenkin és mindenen gátlástalanul átgázoló, valódi tudással, alázattal ugyan nem rendelkező, a polgári értékrendet hírből sem ismerő, de önmagukat rettentően fontosnak, szépnek, jól informáltnak, mindenre rálátónak és ráhatónak tartó szerencse- és konjunktúralovagok törtető hadát, melynek a mi népünk nyomora, emberi sorsa, az egyéni és családi drámák, tragédiák napi sokasága semmit sem jelentenek, sőt azt egyenesen lenézve nevetségesnek, megmosolyogtatónak tartják, mert számukra ebben a kérdésben, mint minden kérdésben, csak az a fontos, az az alfa és az ómega, ahogyan az egyik választások éjszakáján magabiztosan ki is mondták: „No, lám hát akkor, hogyan is szavaztak most ezek a magaracok?”
Sajtónk sosem látott cenzúra alatt nyög; emberek vannak a közéletből, mint egykoron Sztálin alatt a fényképekről kiretusálva, a világ végére száműzve, szerkesztőket váltanak, fokoznak le; most nem az szerkeszt, akinek a neve ott szerepel az impresszumban, a cikkeket nem az írja, aki végül aláírja, az interjúra pedig nem az válaszol, akiknek a neve alatt az megjelenik.
A mindennapi életet a félelem hatja át; a képmutatás és az alakoskodás, eltorzul az ízlésünk, elhalkul a hangunk, s látjátok, mivé lettünk? – lassan még a gondolatainkat is feladjuk. Hazudunk egymásnak és önmagunknak, aggódunk folyton, s ezen rágódunk megannyian a késő esti éjben.
„Népünknek nem bálványozott vezérekre, hanem szilárd vezérelvekre, átfogó, odaadó, tanító és főkép szervező munkára van szüksége. Enélkül elveszett. Szakítanunk kell a magát kortesvacsorákban kiélő, dinomdánomos pató-pálsággal és az örökös alkudozásokkal. Ez a régi módszer azért nem vezethetett eredményre, mert a tárgyalófelek mögül hiányzott a tömegek aktivitása. A mindent felülről való intézés pedig abba a közönybe vezetett, amely ma minden komolyabb, terjedelmesebb alapokra helyezett megmozdulásnak a kerékkötője. Nekünk a fennálló politikai, gazdasági keretek között kell keresnünk azt a megoldást, amely a létet, a haladást, a boldogulást, a fejlődést biztosítja. És éppen azért, mert reálisan számolunk a körülményekkel, nem délibáb politikát, de az egyedül lehetséges megoldást: a népek testvéri együttműködésére épített, népszabadságokon alapuló kulturális-gazdasági mozgalmat és politikát akarunk. Szándékosan kerültük minden divatos jelszó emlegetését. Mert nem a jelszó a lényeg, a szó, hanem a tett. És ma elérkezett a tettek ideje.”
Jusson eszébe egy napon – amikor rájuk kerül majd a sor, a Híd 1939-es Harmadik hozzászólása azoknak is, akik a nevemet most, mint egykoron Nemecsek Ernőét, csupa-csupa kisbetűvel címkézve írják abba a bizonyos nagykönyvbe.
Nem bántam meg semmit sem. Láttam és megéltem Európát, s harmincnyolc évesen megkaptam az élettől mindent, amit adhatott... Emberként és tanárként nem tehettem máshogy. Önmagammal és mindazzal fordultam volna szembe, ha így teszek, amit éveken át mondtam, hirdettem a Hazáról; a Bácskáról és a Bánságról, a szabadságról, a tisztességről, az áldozatvállalásról, a magyar irodalomról és kultúráról, Sophie Schollról, von Stauffenbergről...
Emelt fővel, egyenes gerinccel állok a történelem ítélőszéke elé.
 

Palicsfürdő, 2015. december 16.
Dévavári Zoltán


https://www.facebook.com/magyarmozgalom.rs/posts/1525126037798329

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése