2016. június 20., hétfő

A politikusaink okozzák a délvidéki magyarság kihalását?

Szerbiában gyakorolják a választások utáni politikai illemtant. Aleksandar Vučić az abszolúte többéget élvező Szerb Haladó Párt elnöke, a régi/új kormányfő, noha egyedül is képes lenne kormányt alakítani, meghallgatáson fogadja a parlamenti pártok frakcióvezetőit. Még a szélsőjobbos is illedelmes viselkedést tanúsít, ami csak azért nem meglepő, mert megerősödve került ki a választásokból, az idő nekik kedvez, egész Euró­pában, a környező országokban erősödnek a testvérpártjaik; lesz tehát alkalma befolyásolni a jobbközép kormánypártot. Annál is inkább, mert kizárólag az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdésében különbözik a jobbközép és a szélsőjobb, állítja a hágai börtönből kiszabadult Vojislav Šešelj.
Vučić, úgy tűnik, kitart a csatlakozás mellett, azzal, hogy továbbra is ápolja az Oroszország iránti hagyományosan jó, testvéri barátságot. Kétes kimenetelű egyensúlyozás, senki sem tudja, meddig tarthat. A szélsőjobb viszont egyértelműen Oroszország mellett és az unió ellen voksol, miközben jól tudja, Putyin mágiája a jobbközépen is hatékony, úgyhogy bízik az általános jobbratolódásában.
Ebben a helyzetben keresi a helyét a Vajdasági Magyar Szövetség, amely a Szerb Haladó Párt és a Fidesz hathatós, eddig soha nem tapasztalt támogatásának köszönve, sikerrel nyerte meg a 2016-os választásokat. Orbán Viktor magyar kormányfő a kampány idején tekintélyét, népszerűségét is latba vetette, ennek ellenére a várt eredmény elmaradt; a VMSZ pedig nagy árat fizetett a „győzelemért”. Kiderült, hogy az egyre gyorsabban fogyatkozó magyar kisebbségen belül egyre inkább elmélyülnek a szakadékok.
A Fidesz a „magyar egység” nevében lépett fel, ám minden eddiginél jobban megosztotta a magyarokat. Az árkok a választások után tovább mélyültek, jelenleg például durva leszámolások folynak a magyarok között. A VMSZ önkormányzati szinten alkalomadtán szövetségre lép Vojislav  Šešelj pártjával, a Szerb Radikális Párttal is, ám a Magyar Mozgalommal semmiképp. Ennek tudható be az is, hogy a szélsőjobbos párt képviselői, mármint  Šešeljék elismerően nyilatkoznak a kisebbségi politikai vezetőkről.
Magyar a magyarral viszont nem lép szövetségre. A közösségben viták tombolnak, a Magyar Mozgalom és a civilek bírálják a VMSZ-t, mert tisztogatást végez a különböző kisebbségi testületekben és szervezetekben. A Magyar Szó napilap újságíróinak egy része a nyilvánossághoz intézett nyílt levélben például feltárja a „tisztogatások fekete krónikáját”. Ilyen baljóslatú jelek kísérik a VMSZ belépését az alakuló kormánykoalícióba, amely egyébként más téren gyümölcsözőnek ígérkezik.
A Szerb Haladó Párt jóindulatának köszönhetően a VMSZ nagyobb szerepet kap a hatalomban, mint ahogy azt választási eredményei lehetővé tennék. Ennél is fontosabb, hogy a szerbiai közvéleményben látványosan csillapodott a kisebbségellenes hangulat. Vučić kormányfő nem győzi hangsúlyozni, hogy a VMSZ megbízható és fontos partner. Eltűntek a kisebbségellenes falfirkák, a sajtóban ritkaságnak számít a nemzeti megbélyegzés, a magyarellenes incidensek pedig el-elmaradoznak.
Ezek után, vajon javult-e a vajdasági magyarok közérzete?
Sajnos a válasz nem lehet egyértelmű, hiszen az elvándorlás felgyorsult és egyre kevesebb magyar polgár járul a választóurnák elé. Mivel magyarázható, hogy miközben a politikai légkör a magyarok számára előnyösebb, a kisebbsé­giek elvándorlása nagyobb? Nem indokolható a folyamat csupán a nehéz anyagi helyzettel, hiszen nem a legszegényebb réteg, nem a nincstelenek tömege távozik, hanem az a szakemberek rétege, amelyre itthon is szükség van. Az exodusról nincs kimutatás, mértékét nehéz pontosan megállapítani, ám számos baljós jel árulkodik róla. A magyar osztályokba beiratkozó diákok száma vészesen csökken, a meglevő tagozatok rohamosan zsugorodnak, mert a gyerekek szüleikkel együtt elvándorolnak. A magyarlakta területeken zuhant az ingatlanok ára, óriási a kínálat; akik otthonukat árulják, arra panaszkodnak, hogy már érdeklődő is alig akad.
Továbbra is úgy teszünk, mintha megdöbbennénk Bárdi Nándor kisebbségkutató állításán, miszerint a „burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért”, és rövid időn belül, két újabb nagy exodusra lehet számítani; az egyik a vajdasági, a másik a kárpátaljai. Állítását azzal indokolta, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már magyar útlevél birtokosa. Útra készen áll! Ez pedig azt jelenti, hogy belátható időn belül a vajdasági magyarok története is véget ér – szögezte le.
Az exodus a kettős állampolgárság megszerzésének lehetősége nélkül is bekövetkezett volna, annak köszönve pedig tömegmozgalom lett. Erről töpreng az átlagember, a drámai elismerés beszivárgott a kisebbségi közszolgálati sajtóba is. Bárdi Nándor figyelmeztetését komolyan kell(ene) venni, annak ellenére, hogy nehéz elfogadni. A nyolcvanas években hitetlenkedve olvastam Kosztolányi Dezső ludasi látogatásáról szóló naplójegyzetét: „Ezek jugoszlávok. Amikor bemegyek, így szól a tanító: most magyarul köszönhettek. Erre a gyerekek kórusban: »Fogiss Isten.«” (Kosztolányi Dezső: Napló, 1933–34. A Múzsák Művelődési Kiadó és a Petőfi irodalmi Múzeum közös kiadása, Budapest, 1985.) „Húsz év múlva itt nincs magyar”, jegyezte le Kosztolányi 1933-ban.
És mi történt húsz év elmúltán? A jóslat nem vált be! 1953 után a magyarok lélekszáma fokozatosan csökkent, ugyanakkor, amikor a helyiek öntudata, önbizalma növekedett. Sorra alakultak a magyar intézmények. 1953 követően a vajdasági magyarság kulturális felvirágzásának, gazdasági fellendülésének korszaka köszöntött be.
Nem, Kosztolányi jóslata csak nem válik be, reméltem ezek után a hatvanas, hetvenes években. A kilencvenes évek exodusa ideiglenesnek tűnt, remélni lehetett, hogy a távozók a béke helyreállítása után visszatérnek. Nem így történt! Helyette beindult a jelenleg is tartó exodus, amely különbözik az előzőktől. Ezúttal nem a háborútól való félelem gerjeszti, hanem a szülőföldtől való elidegenedés, a bénító vákuumérzés. Most már nemcsak a magyarság lélekszáma, hanem az önbizalma, öntudata is lelohadt. Nemcsak a napi kenyérgondok nyomasztják, hanem a szülőföld iránti bizalmatlanság is, minek folytán válságban vergődik.
A gondok kialakulása a kilencvenes évekre vezethető vissza, mindenekelőtt az értelmiségiek távozása volt paradigmatikus: szerepcsere történt. A Vendégmunkás szerepkörét az Áttelepülő vette át. 2010 körül lezárult egy korszak, ám beköszöntött egy másik: a kisebbségi exodust felgyorsító, háború nélküli exterritórium-állapot.
Az új léthelyzet lényegesen különbözik a hatvanas, hetvenes évek vendégmunkás-krónikájától vagy a kilencvenes évek Nagy Menekülésétől. Ennek gyökere nem csupán napi politikai jellegű és nem csak gazdasági. Nem az egyik vagy a másik kisebbségi politikus vagy párt ténykedésének eredménye, hanem mélyreható szociálpszichológiai folyamat lendíti be. Jugoszlávia felbomlása előtt az eretneknek számító Kocsa Popovics figyelmeztetett: a koszovói albánok azonosulhatnak Jugoszláviával, de Szerbiával aligha. A vajdasági magyarok más formában, de mégis politikai identitásválságként élték át Jugoszlávia felbomlását.
Más dolog kisebbséginek lenni bonyolult, mozaikos szerkezetű, többnemzetiségű államban és megint más nemzetállamban. Bizonyára a felbomlás áthidalható lett volna, ha nem véres háború idézi elő.
A magyar kisebbség szülőföldi kötődése végzetesen fellazult, mert – sajnos – a helyi identitás retorikáját nem sikerült összhangba hozni a nemzeti identitás új retorikájával. A magyarországi rendszerváltás lehetővé tette, hogy az anyaországi politika lényegesen nagyobb figyelemmel forduljon a magyar kisebbségek felé. Nemcsak támogatást jelentett, hanem új mértéket is, új kulturális mintát, radikális fordulatot. Addig elképzelhetetlen új kommunikációs csatornák, új lehetőségek nyíltak meg.
A helyét kereső vajdasági magyarság figyelme teljesen az anyaország felé fordult. A fiatalok az anyaországi oktatási intézményekben tanultak tovább, ami rendben lett volna, ha nem esnek ki a szülőföldi hálózatból, amelyben a tanulmányaik befejezése után nem tudták feltalálni magukat. A nemzeti kötődés erősödött, a helyi identitás gyengült. A pedagógusok egyre gyakrabban figyeltek fel a jelenségre, hogy a vajdasági magyar fiatalok szerbnyelv-tudása rendkívül hiányos. Főleg Észak-Bácskában érzékelhető ez, ami azt (is) jelenti, hogy kulturálisan elidegenedtek a hétköznapjaikat meghatározó élettől. A vajdasági magyarok két világban élnek: az egyik a hétköznapi élet, a másik a szellemi és a kulturális. Az anyaországi nemzetpolitikával feltétlen rokonszenveznek, a szerb nemzetpolitikát elutasítják akkor is, amikor a kettő rendkívül hasonlít egymásra. A két uralkodó párt értékrendje között nincs nagyobb ellentmondás, ennek függvényében a VMSZ Fidesz-pártisága és szövetsége a Szerb Haladó Párttal teljesen logikus.
Ami a pártok viszonyában pragmatikusan összebékíthető, egy ember értékrendjében konfliktust idéz elő. Sajnos a kemény anyaországi nemzeti retorika nem számol azzal, hogy csapdahelyzetet teremt. A kisebbségben élő magyarok a helyzetükből fakadó elkerülhetetlen ellentmondásokat csakis összetettebb, rugalmasabb nemzetpolitikával képesek áthidalni. Ennek hiányában bekövetkezik az exodushoz vezető talajvesztés, a vajdasági magyarok közérzete romlik, akkor is, ha politikailag valamelyest kedvezőbb pozícióba kerülnek.
Végel László - NOL 
Közzétette: Szerkesztő 2016. június 19. [18:18]
http://delhir.info/cimlap/friss-hireink/55308-a-politikusaink-okozzak-a-delvideki-magyarsag-kihalasat

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése